Gábor gazda egy nagy karót
leütött a földbe,
rácsavart egy rossz takarót,
megkötötte körbe.

Két keze lett seprűnyélből,
feje marék szalma,
rossz kalap lett tökfedője,
szeme két kis alma.

Zsákdarab lett a nyaksála,
rossz krumpli az orra,
vállára tett tarisznyája
lenvászonból varrva.

Lyukas lábas lába mellett,
lapulevél fedő,
estére már készen is lett
a madárijesztő.

Gábor gazda mikor végzett,
meg is elégedett.
- Madár nem megy a vetésre!
Azzal dicsekedett.

Egy dolgot ő nem is sejtett,
tévedett egy jó nagyot.
Szívet, amit kifelejtett,
bábu kitől is kapott?

Nem mástól, mint jó tündértől,
aki éppen arra járt, súgta:
- Védd meg, fagytól, dértől,
az itt élő, sok madárt!

Bábu szólt is: sárgarigók
gyertek a kalap szélére,
verébfiak ugra-bugrók,
a kabátom zsebébe!

Tarisznyámat használjátok
búvóhelyül, gerlicék.
Szalma fejem fészketekül
fogadjátok, széncinkék!

Harkály, pihenj meg vállamon,
fácánkakas, bújj mögém,
pacsirta, ülj a lábason,
varjúhad, röpülj fölém!

Seregélyek víg csapata
röpködd körbe kertünket,
billegetős farkú szarka
tánccal vidítsd kedvünket!

Bagolyé a seprű kezem,
hónom alá, denevér!
Látjátok, hogy kicsi helyen,
ennyi madár hogy megfér?

Úgy éltek ők kint a réten
együtt, mint jó testvérek,
rongybábutól már nem féltek,
ruhájában elfértek.

Hanem egyszer Gábor gazda
kisétált a határba,
rájött, hogy a tákolmánya
társra lelt sok madárba.

Nem vált be a karólábú,
nem is lett az rémisztő,
madárbarát lett a bábú,
és nem madárijesztő.

Mérge elszállt, jót nevetett,
majd szólt: - Egy madár se féljen,
legfontosabb a szeretet,
ember, állat békén éljen!