Hideget is, meleget is
(Népi történet)
Volt egyszer egy öregember, annak egy kis unokája. Vágta az öreg a fát, a fiú nézegette. Tél volt, hideg volt, fázott a nagyapó keze, ahogy a fejsze nyelét fogta. Belefújt a markába.
Kérdezte az unokája:
- Nagyapó, mért fújt bele?
- Mert fázik, fiam. Hogy melegedjék.
Nemsokára kész lett az ebéd. Hívta be őket nagyanyó, leültek, kimerte nekik a levest. Még olyan forró volt, hogy égetett. Nagyapó minden kanál levest megfújt, mielőtt behörpintette volna. Unokája meg is kérdezte:
- Mért fújja nagyapó? Nem elég meleg?
- Ettől csak hűl, fiam. Nem lesz olyan forró, ha megfújom.
- Hát az meg hogy lehet? Magának olyan fúvója van, hogy ha akarja, hideget fúj vele, ha akarja meleget?
A történetet Erdélyben is ismert:
A csodálatos pofa
(Székely anekdota)
A mindszenti gyerek rázottat* készített apjával a csűrben. Nagyon hideg idő volt, és ahogyan kevergették a szénát zabszalmával, hogy a kóst tovább tartson az állatoknak, a villanyélen nagyon megfázott a gyermek keze. Látta, hogy apja időnként belefúj a tenyerébe, hát megkérdezte:
- Mit csinál, édesapám?
- Melegítem a kezemet.
Nemsokára hívta őket az anya:
- Gyertek reggelizni!
Bémentek a lakásba, de a tea nagyon forró volt. Apja kivett egy kanálkával, és elkezdte fújni.
- Minek fújja azt a teát, édesapám?
- Nagyon forró, hát ráfújok, hogy hamarabb hűljön meg - válaszolta az apja.
A gyermek elgondolkozott a látottakon és hallottakon, majd így foglalta össze tapasztalatát:
- De csodálatos pofája vagyon kigyelmednek, édesapám, ha kell, meleget, ha kell, hideget ereszt ki belőle.
(Duka János gyűjtése)
* A "rázott" a szénából, szalmából és pelyvából összekevert takarmány neve Erdélyben.
Íme a történet egyik legkorábbi változata, az ókori görög Aiszóposz meseírótól (35. mese):
Az ember és a szatürosz
(Anthróposz kai szatürosz)
Mesélik, hogy egykor az ember meg a szatürosz barátságot fogadtak egymásnak. Éppen beállt a tél, és az idő hidegre fordult. Az ember leheletével melengette a kezét. A szatürosz kérdésére, miért teszi ezt, azt felelte, hogy a hideg miatt melengeti a kezét. Később asztalhoz ültek. Az étel nagyon forró volt; az ember falatonként vitte a szájához és megfújta. A szatürosz ismét tudakolta, hogy mire való ez. Az ember megmondta, hogy így hűti le az ételt, mivel nagyon forró. Amaz erre így válaszolt: - Felbontom veled a barátságot, te ember, amiért egy szájból fújsz meleget és hideget.
A mese azt példázza, hogy nekünk ís óvakodnunk kell a kétes jellemű emberek barátságától.
(Sarkady János fordítása)
A mesét az ókorban Babriosz is feldolgozta (192. töredék), s később közismert mondás lett belőle: Egy szájból fúj hideget és meleget , amely már Erasmusnál, Voltaire-nél is felbukkan. Az ember és a szatürosz történetét nálunk Pesti Gábor és Boros Gábor dolgozta fel, illetve írta át az ifjúság számára. Természetesen nem hiányozhat La Fontaine mesegyűjteményéből sem (V. könyv, 7.), de számos mai mesefeldolgozás is közli. Ezekből is adunk közre néhányat:
Az erdei istenről és úton járó emberről
(Pesti Gábor, 109.)
Az Satyrus, kit erdei istennek mondnak, talá téli időben egy embert az erdőbe az úton, mellyet a hó igen meg vert vala, és igen fázik vala. Meg keserilé őtet és be vivé barlangjába, és kezdé az tűznél fíteztetni. Mikoron kegyig az ember a kezére lehne, meg kérdé, mi oka volna annak. Amaz felelé neki, azért (úgy mond), hogy meg melegiljen. És annak utána mikoron enní kezdettenek volna, kezdé az ember a hevi kását is fúni, azt is meg kérdé tőle a Satyrus, hogy mi oka volna. Mondá az ember, hogy meg hidegiljen. És legottan mindjárást ki ízé a Satyrus házából az embert, és mondá neki: Nem akarok illyen sok féle szájú embert házamnál tartani, ki mind hideget s mind meleget ugyan azon egy szájából ád ki.
Értelme.
Az kettős szájú embert el kell távoztatnonk,
És a lakást vele hamar változtatnonk,
Mert végre sem fogonk vele egyitt maradhatnonk,
Az erdei isten is ez illyent meg utálta,
És házából gyorson el ki taszigálta,
Még netalán tányérát is hozzá hagyigálta,
Neked azért ez példa tanúságot teszen,
Hogy kinek szájába heví és hideg leszen,
Értsed, ki szemedbe szépet szól, de hátul meg eszen,
Az veled együtt soha sokáig nem leszen.
A szatír és a vándor
Le Satyre et le Passant
(Jean de La Fontaine, V. könyv, 7.)
| Vad barlangja mély ölében |
(Radnóti Miklós fordítása)
Az ember és az erdő nemtője
(Boros Gábor, 269.)
Az ember és az erdő nemtője hajdanában szövetséget kötöttek. Egyszer egy hideg téli napon beszélgetésük közben az ember kezei közé fújt. A nemtő kérdezte, hogy miért teszi ezt, mire az ember azt felelte, hogy melegítni akarja vele didergő kezeit. Még aznap történt, hogy leültek enni, de az étel égető forró volt. Az ember kissé szájához emelte a tálat s fújni kezdé. A nemtő ennek is kérdezte az okát; ő pedig azt felelte, hogy hűti vele az ételt, mert roppant forró. "No akkor vége a barátságunknak", szólt a nemtő, "mert nekem nem lehet oly pajtásom, ki egy szájból fújja a hideget is, meleget is!"
A férfi és a szatír
(Modern feldolgozás)
A férfi egyszer találkozott az erdőben egy szatírral. Hosszasan elbeszélgettek, majd a férfi a házába invitálta a félig kecske, félig ember teremtményt. Sokáig békében éltek együtt. Időközben beköszöntött a hideg tél. A szatír nem fázott, a férfi viszont leheletével melengette átfagyott kezeit.
- Mit csinálsz? - kíváncsiskodott a szatír.
- Melengetem a kezem - válaszolta a férfi. - Mindig ezt csinálom, amikor fázom.
Aznap este a férfi zabkását főzött vacsorára. Mindketten asztalhoz ültek. A férfi a tányérja fölé hajolt és megfújta a forró zabkását.
- És most mit csinálsz? - kérdezte kíváncsian a szatír.
- Megfújom a kását.
- Miért?
- Hát hogy kihűljön. Mindig ezt csinálom, amikor forró ételt eszem.
A szatír arcán meglepetés tükröződött. Felállt és így szólt:
- Köszönöm, hogy eddig a házadban lehettem, de most elmegyek.
A férfi megrökönyödött: - Miért akarsz itt hagyni?
- Nem érzem magam biztonságban olyan lénnyel, aki ugyanazzal a lehelettel képes hideget és meleget is fújni!
A férfi és a szatír
(Graeme Kent feldolgozása)
Volt egyszer egy ember, aki egy szatírral osztotta meg a házát. A szatír, egy alul kecske, felül pedig ember alakú félisten volt. Egy ideig boldogan éltek együtt. Aztán az egyik télen nagyon hideg lett. A férfi elkezdte lehelni fagyott kezeit.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte a szatír.
- Természetesen azért, hogy megmelegítsem őket - válaszolta a férfi. - Mindig lehelem a kezemet, amikor fázik.
Aznap este zabkását vacsoráztak. A zabkása nagyon forró volt. A férfi félt attól, hogy megégeti vele a nyelvét. Odaemelte a tálat a szájához és belefújt. A szatír meglepődve figyelte.
- Most mit csinálsz? - kérdezte.
- Természetesen megfújom a zabkását - mondta a férfi.
- De hát miért? - érdeklődött a szatír.
- Hogy lehűtsem, te buta szatír - mondta a férfi meglepődve.
A szatír megrázta a fejét és felállt.
- Hát ez az - mondta. - Elmegyek.
- Mit mondasz? - kérdezte a férfi. - Hova mész?
- Olyan messze, amennyire csak lehet - válaszolta a szatír. - Nem maradok olyannal, aki ugyanazzal a lehelettel meleget és hideget is képes fújni.
Tanulság:
Az emberek szeretik, ha nem változunk állandóan, és ha mindig ugyanúgy cselekszünk.
(dr. Horváth Gábor fordítása)