- Szelj kenyeret édesanyám,
pirítsd meg a kályha vasán,
aranyozd be sárga lánggal,
s kend be zsírral, fokhagymával!

Édesanyám: nagyanyóka,
szoknyáját két csöppség fogja:
Béla fiam, Mari lányom,
"csákós hősöm", "gyöngyvirágom".

A kályhából kicsap a láng,
bevilágítja a szobánk:
négyen lessük anyám kezét,
s ő tűnődve szel - négy karéjt.

Négy karéjt szelt. Mért csak négyet?
Önmagának nem szelt étket!
Unokái ... fia ... menye ...
Önmagát lám elfeledte!
Önmagára sosem gondol, -
megőszül értünk a gondtól,
süt, főz, mos ránk, töri magát,
hogy szépen éljen a család.

Anyám szíve: aranyat ér
A kenyere: aranykenyér. -
Szeretettel pirongatom,
megölelem, megcsókolom:

- Öten vagyunk, édesanyám!
- Öten? - néz rám. - Öten, az ám! -
mosolyog és éles kése,
belehasít a kenyérbe.