Nézzetek szemembe, barna, mély szemek,
de mindegyikből Anyám szeme nézett -
Anyám, bársony tekinteted
Már a bölcsőmben megigézett!
Ez súgarazta rám a mosolyát,
melynél derűsebben csupán a menny ég,
s betegágyamnál, oly sok éjen át,

ez a szempár ontotta rám a könnyét.
Később haragvó lobbanásait
vonta magára egy-egy csínytevésem,
s jobban bűnhődtem attól, mint akit
levetkőztettek s vesszőztek keményen.

Ez a szempár ma por. Hol itt, hol ott
azonban feltűnik új-tűzű mása:
dédelgetést igér, ha mosolyog,
s kétségbeejt könnyének hullatása.
Ne sírjatok! És ne villogjatok! -
­kiáltanám ilyenkor megriadtan.
Előttetek zavart kölyök maradtam,
rossz útra tért öreg kamasz vágyok.