Ürgét fogott a Sajó,
szürke szűrös, fürge ürgét.
Itt született künn a dűlők
közt, a bűzös ürgelyukban.
Itt menekült el a fűben,
ha felülről árny vetül rá.

Itt küszködött, sírt a szérűn,
szüntelenül gyűjtögetve.
Itt tanult meg tűrni.
Ülve szenderült el üregében.
Álomnak tűnt a fürdő is,
amit dűtött nyakába az üst.

Ürgét fogott a Sajó.
Fürkészték a dühös kutyák.
Szűköltek, és szűkült a kör,
míg az ázott, űzött ürgét
körülvették, és az ürge
már legyűrve hullt a fűre,
s üvöltött a csűrös gazda: üsd!

Ürgét fogott a Sajó.
Itt körül szüret lesz. Ünnep.
Fürtök csüngnek, s összegyűlnek
a madarak elrepülni.
És a tűz tarolta tarlón,
hol az ürgék éltek, űr lesz.

Így megyünk el most, megértjük,
míg előttünk megrezdül ezüst
fénnyel a fűz vízre dűlve.
Kihűlt a tűz itt a tarlón,
kihűlt a tűz ott az égen,
s függönyével ránk terül a füst.