MARK TWAIN (1835-1910):
A Nyomorúság és a Bőség fejedelme
Tom találkozása Edward királyfival

(Részlet a szerző Koldus és királyfi című regényéből, III. fejezet)

     Tom korgó gyomorral kelt fel, s úgy ballagott el hazulról, de esze továbbra is álmának valószínűtlen pazarságain járt. Fel-alá őgyelgett a városban, s nem törődött vele, hogy hová, merre bolyong, vagy mi zajlik körülötte. Az emberek meg-meglökték, sőt egyik-másik össze is teremtette; de a réveteg fiú mindezt észre se vette. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak a Temple Bar előtt találta magát. Ilyen messzire még sohasem csavargott el ebben az irányban. Megállt egy pillanatra, ábrándozásából feleszmélt, aztán visszaesett réveteg állapotába, s folytatta útját London városfalán kívül. A Strand ebben az időben inkább országút volt: csak némi jóakarattal lehetett utcának nevezni. Mert igaz, hogy az egyik oldalán elég sűrűn álltak a házak, a másikról viszont alig egy-két nagyobb épület nézett velük itt-ott farkasszemet - nemesek palotái terjedelmes, szép telkeken, melyek a folyó partjára rúgtak.
     Tom hamarosan a mai Chearingbe ért, s megpihent a szépséges kereszt tövében, melyet hajdanában emeltetett valami gyászoló király; aztán továbbindult egy csendes és kies úton, elhaladt a nagy bíboros pazar palotája mellett, s egy annál is hatalmasabb és fenségesebb palota - a Westminster felé igyekezett. Ámulva meredt a roppant kőtömegre, a messze futó szárnyépületekre, a félelmetes bástyákra és tornyokra, a magas, aranyos rácsú kőkapura, melyet óriási gránitoroszlánok s az angol királyi ház felségjelei és címerei díszítettek. Vajon forró vágya most végre teljesül? Ez valóban királyi palota. Mért ne remélhetné, hogy láthatja a királyfit - a húsból-vérből valót -, ha az ég is úgy akarja?
     Az aranykapu két oldalán egy-egy eleven szobor állt - jobban mondva két szálas és mozdulatlan vitéz, tetőtől talpig csillogó páncélban; tőlük tisztes távolságra rengeteg falusi és városbeli népség leste a véletlent: vajha láthatnának egy villanásnyi királyi ragyogást! Közben fényes hintók - bent fényes utasokkal, kívül fényes apródokkal - érkeztek és távoztak a kapukon át.
     Szegény kicsi, rongyos Tom közelebb óvakodott, s lassan, félénken, lüktető szívvel és reménnyel haladt el a strázsák előtt, amikor hirtelen az aranyrácson át olyan látvány tárult elé, hogy a boldogságtól majdnem felkiáltott. Egy csinos, pirospozsgás arcú fiút látott odabent; ruhája csupa drága selyem és bársony - csak úgy csillogott a sok drágakőtől -, cifra övében kicsi kard és tőr. Lábán kecses, kurta szárú, piros sarkú csizma, fején pedig kackiás veres kalpag, rajta hatalmas, tündöklő boglárral feltűzött, lengedező tollbokréta. Néhány ragyogó öltözetű úr állt körülötte - a szolgái kétségtelenül. Ó, ez a királyfi volt, egy eleven királyfi a javából, hús-vér királyfi, ehhez a kétség leghalványabb árnyéka se fért! Lám, a koldusfiú szívének forró vágya teljesült!
     Tom sűrűn kapkodta a levegőt izgalmában, s szeme az álmélkodástól és gyönyörűségtől nagyra nőtt. Szívében e pillanatban más vágy nem élt, csak hogy a királyfi közelébe férkőzhessék, s felfalhassa tekintetével.
     Mielőtt meggondolta volna, mit tesz, arcát a kapu rácsához szorította. De a következő pillanatban az egyik strázsa durván megragadta, s hátralódította a falusi lődörgők és londoni naplopók bámész tömegébe.
     - Tanulj tisztességet, te koldusfattyú - förmedt rá.
     A tömeg röhögött, csúfolódott, de a kis királyfi kigyúlt arccal és felháborodástól villámló szemmel ugrott a kapuhoz, s kikiáltott:
     - Hogy merészelsz így bánni ezzel a szegény fiúval? Hogy merészelsz így bánni atyámuram jámbor alattvalójával? Nyisd ki a kaput, és ereszd be!
     Láttátok volna, mint kapott süvegéhez a csélcsap sokaság! S hallottátok volna, milyen lelkendezve kiáltozták:
     - Sokáig éljen a walesi herceg!
     A strázsák tisztelegtek alabárdjukkal, kinyitották a kaput, s amikor a Nyomorúság kis fejedelme cafrangos rongyaiban belépett rajta, s kezet fogott a Határtalan Bőség fejedelmével, újra tisztelegtek.
     S Tudor Edward így szólt:
     - Nagyon fáradtnak és éhesnek látszol; rosszul bánhattak veled. Jöjj velem!
     Egy fél tucat hátramozdító ugrott elő, hogy - tudom is én, mit csináljon, alkalmasint azért, hogy közbelépjen. De egyetlen valódi királyi legyintés elhárította őket, s földbe gyökerezett lábbal álltak ott, ahol voltak, sóbálvánnyá meredve.
     Edward Tomot egy pompás szobába vezette, melyet saját lakosztályának mondott. Parancsára hamarosan olyan lakomát szolgáltak fel, amilyet Tom még sohasem látott - hacsak nem a könyveiben. S a királyfi, királyfias tapintattal és jólelkűséggel, elküldte szolgáit, nehogy szerény vendégét bíráló tekintettel háborgassák.
     Aztán melléje ült, s mialatt Tom evett, kérdezősködni kezdett:
     - Hogy hívnak, fiú?
     - Tom Cantynek, engedelmeddel, uram!
     - Szokatlan név! Merre laksz?
     - A városban, engedelmeddel, uram. Az Offal Courtban, a Pudding Lane-en túl.
     - Offal Court! Istenemre, ez is szokatlan név. Vannak-e szüleid?
     - Vannak, uram, sőt az öreganyám is él, de Isten bocsá', nem nagyon szeretem. Azonkívül két nővérem is van, Nan és Bet.
     - Úgy hát az öreganyád nem valami kedves hozzád. Nemde?
     - De még másokhoz sem, engedelmeddel, uram! Szíve csupa gonoszság, s mindig rosszban sántikál.
     - Rosszul bánik veled?
     - Előfordul, hogy pihen a keze - de csak amikor alszik, vagy ha alaposan leitta magát; de mihelyt kijózanodik, pótolja a mulasztást, s ver rajtam egy sort.
     A királyfi szemében félelmetes szikra villant, s felkiáltott:
     - Hogyhogy? Ver?
     - Bizony, uram, engedelmeddel!
     - Ver! Pedig te olyan törékeny és kicsi vagy. Ide figyelj: mielőtt a nap leszáll, sipirc, bezáratom a Towerba. Atyám, a király...
     - Alkalmasint, uram, elfelejted öreganyám alacsony származását... A Tower csak rangosoknak jár...
     - Ez igaz. Erre nem is gondoltam. Majd gondoskodom méltó büntetésről. Hát apád jó-e hozzád?
     - Nem sokkal jobb, mint öreganyám, uram.
     - Úgy látszik, mind egyformák az apák. Az enyém sem valami galambszívű. Keze roppant súlyos; engem ugyan kímél, de nem mindig kímél a nyelvével, ez az igazság. Hát édesanyád hogyan bánik veled?
     - Ő nagyon jó hozzám, uram: semmiféle fájdalmat vagy szomorúságot nem okoz nekem. S Nanről és Betről is csak ugyanezt mondhatom.
     - Ők hány évesek?
     - Tizenöt, engedelmeddel, uram.
     - Lady Elisabeth, a nővérem, tizennégy, Lady Jane Grey pedig, az unokahúgom, velem egyidős, s ezenkívül roppant csinos, bájos teremtés. De a másik néném, a komor tekintetű Mary... De mondd csak, a te nénéid is megtiltják a cselédeiknek, hogy mosolyogjanak, mert ez bűn, amely kárhozatba visz?
     - Hogy ők?... Ó, fenséges uram! Hát azt hiszed, nekik is van cselédjük?
     A kis királyfi egy darabig töprengve nézett a kicsi koldusra, azután így szólt:
     - És miért nincs, kérlek? Ki segít nekik vetkőzni este? És reggel ki öltözteti őket?
     - Senki, uram. Azt akarnád, hogy levessék ruhájukat, s úgy aludjanak pőrén, mint a vadak?
     - A ruhájukat?... Hát csak egy van nekik?
     - Jaj, fenséges uram, többel mit kezdenének? Annyi szent, hogy csak egy testük van, s nem kettő...
     - Meglepő és remek megállapítás. Bocsáss meg, nem akartam nevetni. De most már lesz a te jó Nanednek és Betednek is ruhája és cselédje bőven: kincstárnokom gondoskodik róla. Ne, ne köszönj meg semmit, hisz nincs is mit. Okosan beszélsz, szívesen hallgatlak. Tanult fiú vagy?
     - Magam sem tudom, hogy az vagyok-e vagy sem. Egy jó pap - Andrew atya - szívességből tanítgatott a könyveiből.
     - Latinul tudsz-e?
     - Elég gyatrán, uram.
     - Tanulj meg, fiú! Csak eleinte nehéz. A görög már nehezebb. Bezzeg Elisabeth hercegnőnek és Lady Jane unokahúgomnak nem az, s gondolom, a többi nyelvek sem nehezek! Csak hallanád, hogy fújják ezek a leányok! De beszélj valamit a Te Offal Courtodról! Életed ott vígan folyik?
     - Nem tagadhatom, uram, elég vígan - kivéve, amikor éhes az ember. Vannak ott bábszínházak meg majmok is - hű, be mulatságos portékák! S micsoda ruhákban! S vannak színdarabok, olyanok, amelyekben a komédiások addig ordítoznak és verekednek, amíg meg nem ölik egymást, s ezt olyan gyönyörűség nézni! S csak egy-két pennybe kerül - bár azt az egy-két pennyt, engedelmeddel mondva, nem könnyű dolog megszerezni.
     - Mesélj még!
     - Mi, Offal Court-beli fiúk, furkóval szoktunk párbajozni, akárcsak az inasok, néhanapján.
     A királyfi szeme lángolt. És azt mondta:
     - Hű! Ez kellene nekem! Mesélj tovább!
     - Rendezünk versenyfutást is, hadd lássuk, ki a leggyorsabb.
     - Ebben is szívesen részt vennék. Folytasd!
     - Nyaranta, uram, a csatornákban s a folyóban gázolunk és úszkálunk; ki-ki víz alá nyomja, fröcsköli a szomszédját, ugrálunk meg kiabálunk meg hancúrozunk meg...
     - Odaadnám cserébe apám birodalmát, ha csak egyszer élvezhetném! Kérlek, mesélj tovább!
     - Aztán táncolunk és énekelünk a cheapside-i májusfa körül, játszunk a homokban, egyik betemeti a másikat; máskor sárból tésztát gyúrunk - ó, az a pompás sár, ennél nagyobb gyönyörűség nincs is a világon! -, vígan hempergünk a sárban, kegyes elnézéseddel, uram!
     - Jaj, ne is mondd tovább - az felséges lehet! Csak egyszer öltözhetnék olyan ruhába, mint te, járhatnék mezítláb, s csak egyetlenegyszer hempergőzhetnék meg a sárban - egyetlenegyszer -, és senki se szidna, senki se tiltana: azt hiszem, koronámról is lemondanék érte!
     - És ha én öltözhetnék csak egyszer, édes uram, úgy, ahogy te - csak egyetlenegyszer!...
     - Úgy? Nagyon szeretnél? Hát akkor legyen úgy. Dobd le rongyaidat, fiú, s öltsd magadra ezt a cifraságot! Rövid boldogság lesz, de annál édesebb! Kiélvezzük, amíg lehet, aztán újra ruhát cserélünk, mielőtt bárki háborgatna.
     És néhány perccel később a kis walesi herceg Tom cafatos rongyaiban állt ott, a kicsi kolduskirályfi pedig a fejedelmi méltóság tarka tollaiban ékeskedett.
     Szorosan egymás mellé álltak egy tükör elé, s lássatok csodát: fel sem tűnt a ruhacsere! Csak bámultak egymásra, aztán a tükörbe, aztán újra egymásra, míg végre a hüledező királyfi meg nem szólalt:
     - Nos, mi a véleményed?
     - Jaj, fenséges uram, ne kívánd, hogy feleljek. Illetlenség volna magamfajtának ilyesmit kimondani.
     - Úgy hát kimondom én! Hitemre, olyan a hajad, szemed, a hangod s minden mozdulatod, mint az enyém; még a termeted, az arcod, a viselkedésed is szakasztott, mint az enyém. Ha pőrén mennénk ki együtt, senki se tudná megmondani, melyik vagy te, s melyik a walesi herceg. Most hát, hogy te az én ruhámba öltöztél, s én a tiedbe, mintha jobban fájna nekem az, amit akkor érezhettél, amikor a goromba strázsa... hallod-e, nem valami seb ez itt a kezeden?
     - Igen, seb, de semmiség, s fenséged alkalmasint tudja, hogy az a szegény strázsa...
     - Pszt! Szégyenletes dolog volt és lelketlenség! - kiáltotta a királyfi, s toppantott hozzá meztelen lábával. - Ha a király... Állj! S egy lépést se innen, míg vissza nem jövök! Ez parancs!
     Abban a pillanatban felkapott az asztalról egy kerekded, csillogó tárgyat, eltette, s máris kinn termett az ajtón. Mocskos rongyaiban, kigyúlt arccal, lobogó szemmel nyargalt át a palota udvarán. Mihelyt a nagykapuhoz ért, megragadta a rácsot, meg akarta rázni, s így kiáltott:
     - Nyissátok ki! Nyissátok ki a kaput!
     A strázsa aki Tomot bántotta volt, rögtön engedelmeskedett; de amikor a királyfi királyi dühében füstölögve kicsusszant a kapun, a strázsa úgy nyakon teremtette, hogy csak úgy penderült ki az útra, s még utána is kiáltott:
     - Nesze, koldusivadék, ez a tied, amiért őfelsége megszidott miattad!
     A sokaság morajló kacagása volt a válasz.
     A királyfi feltápászkodott a sárból, s iszonyú elkeseredéssel kiáltott az őrre:
     - Én a walesi herceg vagyok, személyem sérthetetlen! Kötélre jutsz, amiért kezet emeltél rám!
     A strázsa csúfondárosan tisztelgésre emelte alabárdját, s vigyorogva mondta:
     - Mély hódolatom fenségednek! Aztán hirtelen nagy mérgesen:
     - Takarodj, nyavalyás!
     Erre a röhögő csürhe körülfogta a szegény királyfit, s bömbölve, ordítozva lehurcolta az országútra:
     - Utat ő királyi fenségének! Utat a walesi hercegnek!

(Jékely Zoltán fordítása)